Epilógus

A sötétség lassan lekúszott a válláról, végig sikamlott a testén, majd karmolva ugyan de elhagyta őt. Sikítva suhant el a szélben, felkavarva maga után a port, megtáncoltatva a leveleket.
Fázott...apró kis dudorok lepték el a testét, szőrszálai az égnek álltak. Fogai vacogtak, pupillája hatalmasra nőtt az ijedségtől. Egy fényfolt jelent meg előtte, ami belébujt, és melegséget árasztott szét benne. Testére selemyszerű fény borult meleg köntösként. Arcán a sebek begyógyultak, törött bordái fájdalom nékül helyre álltak.
Régóta nem érezte az üdvösség fényének melegét. Arra gondolt vajon ha akkor ezt mind nem adja föl, akkor most nem kell ennyit szenvednie érte hogy újra megkapja. De nem... Ha akkor nem bukik le, és válik rémálmok főszereplőjévé évszázadokra, akkor nem harcolja ki a változást.
Talán az ő szenvedése másoknak tanulság lesz. Egy választó út, egy példa hogy ha valamit akarunk és az nehéznek bizonyul akkor szenvednünk kell érte. Hogy nem azonnal kapjuk meg amit akarunk, de annak hatása nagyobb lesz mint azt valaha képzeltük.

A harc véget ért... A jó nem nyert...de kapott egy kis időt!