Helló!! :)

Üdvözlök minden látogatót!

Ezúton meg is köszönöm hogy benéztetek :)

Ugyan nem ez az első blogom, de még igencsak fejlesztés alatt van, ezért szíves türelmeteket kérem, javaslataitok, véleményeiteket szívesen fogadom, építő jelleggel akár negatívat is :)
Igyekszem a legtöbbet kihozni az oldalból hogy te jól érezd magad itt, ezért te is légy tekintettel a munkámra és viselkedj kulturáltan.

Bal oldalon a képekre kattintva, a szösszeneteket olvashatjátok el. Ezek mindig gyakrabban jelennek meg, és mindig kép is van mindegyikhez!

Jó olvasgatást! :D


Lendford Castle -re kattintva a könyvem blogját is megnézheted :)

2014. május 31., szombat

2. Hol vagyok?

A bársony ülések annyira puhák voltak, a vonat olyan ütemesen kattogott. Szinte lehetetlen lett volna nem elaludnom. A napok óta gyötrő depresszió, a sok sírás és tombolás a kialvatlansághoz vezetett. Úgy éreztem csak pár percre aludhattam el, de amikor felébredtem már szürkült. "Remek... sikerült egy távolsági vonatra felülnöm...". Értetlenül álltam az ablak előtt az utolsó szerelvényben. Néztem ahogy egyre több sínt hagyunk magunk mögött, és azon gondolkodtam hogy tudott elkerülni a kalaúz?
Már épp azon kezdtem örömködni hogy most az egyszer mázlim van és megúsztam, amikor kivágódott az ajtó és az elkerülhetetlen egyenesen felém baktatott bajsza alatt illedelmes vigyorral. Biztosan nem számított semmilyen akcióra. Nem hiszem hogy gyakran megfordul hogy egy csavargót kell üldöznie. 
- Jó napot kívánok kisasszony!
- Magának is. - Azzal a hátam mögött lévő kallantyút elfordítottam és kirúgtam az ajtót.  Megleptem nem mondom... meg is iramodott felém, de addigra én már kint csüngtem a vonat hátuljának korlátján. "Indiana Jones filmjeit szerintem még egy bolond se próbálta utánozni." Nem olyan nagy kaland egy 150 km/ h -ás sebességgel robogó vonatból lógni. Sőt... be kell valljam hogy eléggé beszartam hogy itt halok meg csak mert még egy jegyet sem vettem. Nem volt sok választásom. Behunytam a szemem és elengedtem a korlátot.
Gurultam, éreztem hogy a testem majdnem minden porcikáját zúzódás és horzsolás fogja borítani. Amivel nem vetettem számot az az volt hogy a sínen egy hatalmasat koppant a fejem a megállásomkor. Elborított a fekete köd és a fájdalom. Meg se bírtam mozdulni egy ideig. Csukott szemmel felmértem a károkat és megállapítottam hogy a fejemből az arcomra folyik a meleg vérem, a bordáim pedig úgy szúrnak hogy levegőt is csak összeszorított fogakkal tudok venni. Erőt vettem magamon egy kis pihenés után a síneken és felültem. A pulcsim ujjával letöröltem a vért és az ujjaimmal kezdtem óvatos tapogatással megállapítani mennyire mély a seb. Szerencsére csak egy enyhébb szakadás volt. A síneken nem maradhattam úgyhogy letértem a mellette húzódó kis ösvényre és elkezdtem sétálni visszafelé, hogy elgyalogoljak addig a kis tákolmányig amit utoljára megpillantottam mielőtt leugrottam. Láttam hogy egy kis haldokló fény pislákol benne. Reménykedtem hogy épp elérek odáig mielőtt elájulnék a fájdalomtól. 
Amikor elértem odáig csoszogva megtorpantam gondolkozni az ajtóban. " Miféle ember lehet egy puszta közepén a  sin melletti kunyhóban?" Éppen hogy tettem egy lépést az ajtó felé amikor az kinyílt és egy fekete labrador botorkált ki, aki engem meglátva vakkantott egyet és végig szaglászta porlepte szakadt testem. Az ajtóban egy öreg markáns arcú úr toppant meg füstöt fújva maga elé és ezzel arányosan "Hát ez meg miféle" tekintetet fújva felém. Majd sikerült teljesen kétségbe ejtenie azzal hogy egy betűt nem értettem abból amit szerintem ő nyilvánvaló kérdésnek szánt. Most vagy annyira bevertem a fejem hogy meggárgyultam vagy tényleg sikerült egy határon túli semmi közepén lezuhannom. De újabb kérdések érkeztek számomra ismeretlen nyelven és kezdte a kérdező is látni hogy nem megy sokra velem. Intett egyet hogy induljak meg befelé. "Hát.. majd lesz valami" Úgyhogy megállapíthattam hogy belülről is pont annyit ígér ez a kis kunyhó mint kívülről. A berendezést egyetlen egy ágy, egy poros fotel, egy kályha, egy kis gáz rezsó, és egy dohányzó asztal tette ki, amin egy edény volt. A levegőben az edényből származó sós, amolyan menza illatú leves párolgott. Megkordult a gyomrom. Nem tudom, hogy ezt ő hallotta e vagy csak a meredő szemem vette észre ami az edényen pihent, de a fotelra mutatott majd enyhén megtolt. Én engedelmeskedtem, lerogytam a fotelbe és abban a pillanatban fel is nyögtem amikor a hátam nekivágódott az enyhén kemény fotelnak. Valami mormogást hallatott az öreg úr és az edényből egy tányérba szedett némi levest. Egy kanál kíséretében a kezembe adta és egy rövid utasítás hangnemű szót adott. Nem úgy látszott mint aki igazán jószántából lát vendégül, inkább mint akinek nincs más választása. Kicsit mogorva ahogy beszél de látszik rajta hogy nem gyilkos vagy efféle, úgyhogy végtére is kezdtem megnyugodni. Gyakorlatilag észre se vettem mit ettem úgy magamba tömtem és rájöttem hogy hihetetlenül szomjas is voltam egyben. " Mert ha világgá mész véletlenül se vigyél magaddal egy palack vizet se." Újra kérdést szegezett nekem, amire én csak megráztam a fejem és sajnálkozóan néztem. Sóhajtott egyet majd  tág szemekkel elkezdte tagolni az ismeretlen szavakat. 
- Má-e -tá... i- me - (és a kezét magára téve) Kosta. - várt egy pillanatot aztán..
- i-tvoj? - és felém mutatott, kérdő tekintettel. Szóval a nevemre kíváncsi! Áhá!!
- Miranda - és én is a kezem a mellkasomra tettem. Bólintott és egy enyhe mosolyt vetett felém. Elvette a tányérom és letette az asztalra, majd átrendezte az ágyat, kerített plusz takarót, majd eltűnt valahol a hátam mögött. Ezt én kihasználva lehunytam égő szemeim és kísérleteztem mennyi levegőt tudok beszívni anélkül hogy belém marna a fájdalom. Egy tálban vizet hozott és egy rongyot kezdett el áztatni. Kinyitottam a szemem és azt pillantottam meg hogy a keze a fejem és a tál között ragadt a levegőben, ehhez pedig félő tekintet párosult. Elvettem a rongyot és megtöröltem az arcom. Erre ő a fejére mutogatott. Úgy körülbelül négyszer megpróbálta kikaparni a fejét mire leesett hogy a sebemet kéne tisztogatnom nem pedig megfürödnöm egy zsebkendőnyi vizes ronggyal. Hozzá is láttam, de a tisztogatás kicsit hangosabbra sikerült mint gondoltam, kicsit megfeledkeztem a bordáimnak hála hogy a fejemen egy seb van ami nem is olyan rég még vérzett. Rettentő mocskos volt a rongy. Vér, por és némi fekete szénpor lepte be a fejem ugyanúgy mint majdnem mindenem.
A seb kínzását megkoronáztuk azzal, hogy a mint kiderült Kosta nevű öreg úr összevarrta a fejemen lévő sebet. Besántikáltam az ágyig amihez ő nyújtott némi segítséget, aztán a lámpást lejjebb csavarta. Az ágy hihetetlen kényelmes volt, pár perc után meg is tudtam feledkezni arról, hogy a zúzott bordáimon fekszem, csak hogy azért szemmel tartsam Kosta apót. 
Ő nem igazán zavartatta magát. Leült a foteljába, újra beizzította a pipáját és egy poros, sárga lapú könyvet nyitott ki. Ez volt az utolsó kép amit láttam, utána nem bírtam nem engedni annak az erőnek ami az ájulással egyenes álomba húzott. Az utolsó amire gondoltam az volt, hogy pont úgy néz ki, mint nagyapa ahogy ott ül és pipázgatva olvas. Egy nagydarab kemény vonású öreg úr, aki erős jellemmel, kicsit mogorva és tömör beszédstílussal, de meleg szívvel éli csöndesen hátralévő napjait.

Nincsenek megjegyzések: